Katonai repülőgépek > Fegyverek, fegyverrendszerek > A "Cár-bomba'

2010.02.11. 13:52 - aerophyl

A hadtörténelem legnagyobb pusztító erejű fegyvere.

 

                                           A „Cár-bomba”
 
                               
 
Az emberiség történetének mindmáig legpusztítóbb fegyvere 1961-ben jött léte a Szovjetunióban. Az egyetlen példányban elkészült hidrogénbombát azonnal ki is próbálták, de teljesen értelmetlenül, katonai racionalitás nélkül, kizárólag politikai fenyegetés céljával.
Az ötvenes évek végén tervezték először a minden addiginál nagyobb hatóerejű atombomba megépítését a szovjetek, hiszen minden téren felül kellett szárnyalni az USA-t. Az amerikaiak még 1954-ben próbálták ki az addigi legnagyobb romboló erejű 15 Megatonnás fegyvert, és már készen volt a még nagyobb 25 Megatonnás is. Ezeknek azonban már nem nagyon volt értelme, mert túl nagy területet fertőztek meg radioaktív szennyező anyaggal, így azt érdemben nem lehetett volna elfoglalni.
Ennek ellenére 1959-ben a Tupoljev tervező iroda utasítást kapott egy kísérleti bombázó kialakítására, amelynek bombaterében elfért volna az előzetes kalkulációk alapján másfél méteres átmérőjű, hét méter hosszú bomba. Mivel a fegyver méretéhez illően hatalmas tömegű, ezért azt csak a Tu-95-ös bombázó hordozhatta.
A típus 305-ös számú példányát alakították át, a bombatérben lévő megerősített törzskeretekre két oldalt szerelték fel az új szinkronizált BD-242-es bombazárakat, amelyek az új fegyvert rögzítették volna. A politika azonban közbeszólt, és a fegyver fejlesztése lekerült a napirendről, mert a nagyhatalmak moratóriumot hirdettek a légköri atomrobbantásokra.
Miután a hidegháború újbóli felerősödésének jelei mutatkoztak, Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér felrúgta a moratóriumot. Ebben az időben építették a berlini falat, éleződött a kubai válság, így a Nyugat felé bármi áron erőt kellett mutatni.
1961. július 10-én Hruscsov összehívta az atomtudósokat és utasításba adta, hogy legkésőbb október végén, amikor éppen ülésezik a Kommunista Párt XXII. Kongresszusa, végre kell hajtani egy minden addiginál nagyobb száz Megatonnás atomrobbantást.
A megalománia jegyében született döntés minden észérvvel szembe ment, hiába magyarázták a pártvezérnek, hogy ekkora fegyver megalkotása értelmetlen. Egy hatalmon lévő kommunista vezetőnek természetesen hiába mondanak bármit, az „mindent jobban tud”, így muszáj volt végrehajtani az utasítást. A hadsereg által is használható ilyen kategóriájú fegyvert nem lehetett megépíteni. A Tu-95-ös ekkora teherrel csak korlátozott hatósugáron Európában vethette volna be a bombát, és az uralkodó szélirány miatt a radioaktív szennyezés jelentős része szovjet területre hullott volna.
A bomba megtervezését és megépítését végző csoportot Andrej Szaharov vezette, akinek mindössze 16 hét állt rendelkezésére.
A munkát az Urálban lévő titkos Arzamasz 16 kísérleti központban végezték el, és az idő sürgetése miatt különleges és egyben ötletes megoldásokat alkalmaztak. Ekkora tömegű bomba szállításához, esetleges átrakásához nem voltak meg a szükséges eszközök, így az építését egy vasúti kocsin kezdték, köré húzták fel a zárt épületet. Később ezen a kocsin vitték egészen a bombázógép alá a fegyvert, amit akkor még hivatalosan RDSz-220-asnak neveztek.
Az igényelt hatóerő miatt három fázisú hidrogén bombára volt szükség, de már javában folyt a munka, amikor Szaharov úgy döntött, hogy a pusztító erőt a felére csökkentik. Ennek egyszerre több komoly oka is volt. Egyrészt biztosítani kellett azt, hogy a bombázógép biztonságosan eltávolodhasson, ezen felül csökkentetni kellett a radioaktív szennyezés mértékét is. A számítások szerint a sugárzó anyag a Föld távoli pontjaira is eljutott volna, ami a Szovjetuniót nagyon negatív színben tüntette volna fel. Ezt végül Hruscsov elfogadta, hiszen a felére csökkentett pusztító erő is sokkal nagyobb volt minden addiginál, és ötszörösen múlta felül a második világháborúban felhasznált összes robbanóanyag mennyiségét.
Szaharov számítása bejött, így a töltet külső köpenyét nem U238-as hasadó anyagból, hanem ólomból készítették. A fissziós folyamat így a töredékére csökkent, és a bomba még a szokásosnál is kevesebb szennyezést okozott.
A kísérletet a szovjetek megfelelő előkészítés után hajtották végre. Felmondták a légköri robbantásokra vállalt moratóriumot, és 1961. október 4-én végrehajtottak egy 3 Megatonnás robbantást a Sarkkörtől északra lévő Novaja Zemlja szigeten. Két nappal később egy 4 Mt-s robbantás következett, 23-án pedig egy 12,5 Mt-s.
Az alkotói által „Iván” becenéven emlegetett (nyilván a kegyetlen cár Rettegett Iván volt a névadó) bomba jóval nagyobb lett, mint ami befért a Tu-95-ösbe. A hatalmas, 1645 négyzetméteres fékernyő miatt a teljes hossza 8 méter, átmérője két méter, tömege pedig elérte a 27 tonnát. A néhány évvel azelőtt kiszemelt bombázót újra át kellett alakítani, leszerelték a bombatér ajtókat, teljesen át kellett tervezni a felfüggesztő és kioldó rendszert, ezen felül további módosításra is szükség volt. A számítások szerint ugyanis a robbanás hősugárzása mindenképpen utóléri a gépet, amelynek törzsét és a légcsavarok hátoldalát ezért fényes fehér festékkel fújták be. Hasonlóképpen festettek át egy Tu-16-ost is, amelynek fedélzetén mérő műszereket és kamerákat helyeztek el, erről a gépről dokumentálták az eseményt.
Az elkészült bombát vasúton szállították a Kola félszigeten lévő légi bázisra, ahol a sinpárt meghosszabbították egészen a bombázó állóhelyéig. A személyzet parancsnoka Andrej Durnovcev őrnagy volt, aki később megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
A bevetésre október 30-án délelőtt került sor, a gép fedélzetéről 10500 méteres magasságban, moszkvai idő szerint 11 óra 32 perckor oldották ki Novaja Zemlja felett a „Cár-bombát”, amely az azonnal kinyíló fékernyővel 188 másodpercen át zuhant a robbanás előtt. A gyújtást kombinált barometrikus és rádió magasságmérő jelei alapján végezték, mivel ha az ernyővel probléma lett volna, akkor nincs ideje a repülőgépnek eltávolodni. A Tu-95-ös 45 km-re volt, amikor a bomba 4000 méteres magasságban felrobbant. A tűzgömb elérte a földfelszínt, a villanást ezer kilométerről is látni lehetett, a Richter-skálán 5,5-ös földrengést a világ távol eső pontjain is mérték, Finnország északi részein betörtek az ablakok. Az utólagos elemzések szerint száz kilométeres távolságban a szabadban tartózkodók harmadfokú égési sérüléseket szenvedtek volna, ezen a távolságon belül még a tégla épületek is megsemmisültek. A robbanást követő egy órán belül egyetlen rádió berendezés sem működött a térségben, így addig azt sem lehetett tudni, hogy a bombázó és a megfigyelő gép személyzete egyáltalán túlélte-e a történelem legnagyobb mesterségesen előidézett robbanását. A pilóták addigi soha nem látott légköri jelenségekről számoltak be, nappal is látszott az északi fény. A gombafelhő 65 km magas és 40 km széles volt, és csak órák múlva oszlott el.
A ritka növényzetű szigeten hatalmas területen minden elégett és megolvadt, a szó szoros értelmében holdbéli táj maradt az epicentrum körzetében.
Mivel az amerikai CIA felfigyelt az előkészületekre és a gyakori atomrobbantásokra, ezért egy speciálisan felszerelt KC-135-ös mindössze 45 km-re repült nemzetközi légtérben, amikor a robbanás bekövetkezett. A gép oldaláról leégett a festék, és nem sok híja volt a katasztrófának. Amerikai részről így első kézből is voltak információk az esztelen szovjet fenyegetésről, aminek semmiféle érdemi eredménye nem lett. Az amerikai mérések alapján 57 Mt-ra becsülték a robbanás energiáját, ami viszonylag jó megközelítés volt.
Andrej Szaharov ezt követően vált az atomfegyverkezés ellenzőjévé, a következő évtizedekben folyamatosan zaklatták és megfigyelték, de nemzetközi híre miatt akkor még nem zárták börtönbe. 1975-ben kitüntették a Béke Nobel díjjal, de személyesen nem vehette át, hiszen nem hagyhatta el a Szovjetuniót. Később letartóztatták és internálták, majd Gorbacsov hatalomra kerülését követően szabadulhatott. A rendszerváltást már nem élhette meg, mert 1989 decemberében meghalt.



© www.jets.hu | Created by M-ROK Webstúdió